Megoszlanak a vélemények arról, hogy életünk alakulását mi befolyásolja: a sors, mi magunk, esetleg a véletlenek. Sokszor hallom azt a meglehetősen közhelyes mondást, hogy „senki sem kerülheti el a saját végzetét”. Ha körülnézek a világban, mégis azt látom, hogy rengeteg embernek ez egész jól sikerül. Nem hiszem, hogy ilyen sokunknak lenne az az eleve elrendeltetett sorsa, hogy anyagi, szellemi, érzelmi szegénységben élje le az életét, belesüppedve a szürke hétköznapokba, képtelenül arra, hogy változtasson az életén és örömét lelje abban. Sokkal inkább szeretem azt hinni, hogy mi magunk irányítjuk a sorsunkat, és ha van is valami sors, ami irányítja az életünket, az befejezi munkásságát ott, hogy megszületünk olyan körülmények közé és olyan adottságokkal, ami szerinte jár nekünk. A többi pedig rajtunk és a többieken múlik. Persze vannak jelek a világban, amikre vagy érzékenyek vagyunk, vagy nem – sokak ezeket a jeleket a Sors kezének tulajdonítják. Én azonban úgy vélem, hogy jelek minden irányból folyamatosan jönnek; mi magunk választjuk ki, hogy melyiket követjük és melyiket hagyjuk teljesen figyelmen kívül, függetlenül attól, hogy az milyen irányba befolyásolná életünket.

Pár hónapja láttam ezt a plakátot az egyik aluljáróban. Maga az üzenet is ütős szerintem, de ami felkeltette a figyelmemet, az a plakáton szereplő férfi arca. Egy az egyben úgy néz ki, mint gyerekkori legjobb barátom – persze jópár ránccal megtűzdelve, hisz ez az ember legalább kétszer olyan idős, mint a barátom. Lefényképeztem hát a plakátot és körbeküldtem pár gyerekkori ismerősömnek, mondván „ilyen lesz Lácsó öregkorában”. Mindenki egyetértett velem, még ő maga is. Ment tovább az élet a maga útján, és úgy egy hónapra rá kezembe akadt egy helyi újság, melyben interjút közöltek a képen szereplő úrral. Mint megtudtam, Balog Gyula valóban hajléktalan, de immáron a Nemzeti Erőforrás Minisztériumának szakértőjeként védi a hajléktalanok érdekeit az őket érintő rendelkezések előkészítésénél. Érdeklődve olvastam a cikket és jó érzéssel töltött el, hogy teljesen lentről is van út felfelé.

Pár napja az utam egy aluljáróba vezetett, ahol megláttam Gyulát, amint Fedél Nélkült árult. Vettem tőle egyet és megengedte, hogy készítsek vele egy közös fényképet. Másnapra egy amolyan alternatív angolórára voltam hivatalos. Egy civil szférában dolgozó barátnőm hívott meg, aki tanfolyamot indított hajléktalanok részére. Mikor ezt először hallottam, egy óriási terem jelent meg lelki szemeim előtt, benne rengeteg nagyon rossz állapotban lévő emberrel, szemben velük pedig egyetlen, reménytelenül próbálkozó angoltanárral. Természetesen kiderült, hogy nem erről van szó. Nem minden hajléktalan szeretne angolt tanulni. Van viszont öt-hat rendkívül lelkes egyén, akik mindent megtesznek azért, hogy javítsanak sorsukon (nofene, hát mégis ezt a kifejezést használom). És van öt-hat tanár, akik segítenek nekik ebben.

Másnap elmentem hát a megadott címre. Egy teremben egy nagy, kör alakú asztal fogadott, körülötte párban ültek a diákok és a tanárok, előttük keksz, mögöttük a falnál a jól megtömött nejlonzacskók, bennük a diákok értékeivel, és folyt a tanítás. Kinél több, kinél kevesebb sikerrel, de mindegyik diákon láttam az igyekezetet és meglepően jó hangulat uralkodott a teremben. És hogy Gyulát is a diákok közt láttam, ezt már talán említenem sem kell. Hogy ő egy jel-e nekem, vagy sem, azt nem tudom. De azt igen, hogy én annak akarom látni. Így aztán ezen a héten már „tanárként” térek vissza az órára, van ugyanis egy újabb jelentkező a tanfolyamra. Nem egy nagy cucc, heti egyszer hatvan perc. Ők nem ettől fognak folyékonyan beszélni angolul és engem sem ettől fognak szentté avatni. De első lépésnek egyikünk részéről sem rossz. A többit meg majd intézem én, ők és a véletlenek. Vagy a sors. Tök mindegy, csak csináljuk!

Szóval ezen a héten ezzel az kérdéssel kívánok nektek boldog hétfőt: ti mit gondoltok erről az egész jel-dologról? Emlékeztek valami konkrét jelre, ami befolyásolta az életeteket? Remélem, minél több válasz érkezik.