Mindig úgy gondoltam, hogy az én gondolkodásom valahogy elüt a többiekétől. No, nem teljesen. De mindenképpen valahogy másnak gondoltam magam, mint a többiek, mint „ők”. S hogy milyen értelemben? Na, ez az a kérdés, amire a mai napig nem tudom a választ. Erre akartam mindig rájönni. De abban biztos voltam az elejétől fogva, hogy az én életem bizony más lesz, ha megszakadok is és csináljak bármit, soha nem fogok beállni a sorba. Hogy ha földi pályafutásom végeztével a Szakállas Öregúr belepillant életem aktájába, akkor felhúzott szemöldökkel pillantson fel belőle a mahagóni íróasztal túloldaláról, valami ilyesmit dörmögve: „hát öcsém, te nem vagy teljesen százas!”

{youtube}oFSI5nOA3QA{/youtube}

Egész jól is haladtam a másság útján egészen kb. egy évvel ezelőttig. Akkor azonban történt valami egészen meglepő dolog. Beálltam a sorba. Mondhatnám, hogy magam sem tudom, hogy történt, hisz ez egyrészt valahogy elhárítaná rólam a felelősséget, másrészt meg jól is hangzik és a mindenféle írásokban ez különben is egy bevett fordulat: mondani valamit, ami pont ellentéte a korábban leírtaknak, aztán odatenni a végére, hogy „magam sem tudom, hogy történt”. Fájlalom a dolgot, de most nem élhetek ezzel az alaposan lerágott közhellyel. Sajnos ugyanis pontosan tudom, hogy történt. Nem egy egyszerű döntés volt, nem lehet egy konkrét időpontra, vagy mozzanatra rábökni ujjal és azt mondani: ez volt az a pillanat, amikor én is egy lettem közülük. Döntések és nemdöntések egész láncolata volt, ami ide vezetett. Én pedig minden egyes – főként lustaság által vezérelt – döntésem és nemdöntésem eredményeképpen egyre beljebb találtam magam a sorban. Valahogy úgy kell ezt elképzelni, mintha Tarzanként indáról indára ugrálnék, aztán úgy négy-öt ugrással az utolsó előtt tudatosulna bennem, hogy jó néhány korábban elkövetett helytelen irányválasztás következtében hamarosan elfogy a fejem felett a növényzet. Aztán jött egy utolsó kelletlen lendülés, amit egy hatalmas nyekkenés követett arccal a talajon. Nem volt mit tenni, felálltam, kiköptem a számból a homokot, leporoltam a vállaimat és egyszer csak ott álltam, szemem mereven az előttem álló tarkójára szegezve, az enyémen pedig a mögöttem álló leheletét éreztem (na, azért nem túl közelről). És ott voltam közöttük. Én-ből ők lett, az ők-ből pedig így lettünk mi. Ha egy kicsit jobban megfigyeltem volna a bátyámat, láthattam volna, hogy a saját út járása bizony nem enged sok lustálkodást az embernek. Őt talán még életemben nem láttam lábat lógatni, mindig töri a fejét valami hülyeségen, amiről utóbb kiderül, hogy egy egészen eredeti gondolat. De ahhoz, hogy azzá váljon, rengeteget kell dolgozni rajta. És ő nem habozott megvalósítani azt, amit elképzelt, szemét a célon tartva haladt felé. Volt, hogy próbálkozásait siker koronázta, volt olyan is, hogy elbukott, de a saját feje után ment mindig. Én inkább mindig csak megálmodtam a dolgokat és vártam, hogy megvalósuljanak.

Ahogy egy jó barátom, Lónyak mondta: az a baj az élettel, hogy előrefelé éljük, de csak visszafelé értjük meg. Éppen ezért én azt mondom, hogy a „ne nézz hátra, mindig csak előre” jellegű mondások nem igazak. Mégis sokan hangoztatják őket. És sokan is élik az életüket ezen mondás szerint. És ez az egyik oka annak, hogy ott tart a világ, ahol. Mert nem tanulunk a múltbéli hibáinkból. Én sem tettem ezt soha. Volt egy időszaka az életemnek – a főiskoláról beszélek - amikor nagyon jól megalapozhattam volna a saját, soron kívüli életemet. Persze ehhez kevesebb bulizás, több gondolkodás és még több spórolás kellett volna. És ha ezt tettem volna, akkor talán megközelíthettem volna azt a szintet, amit most az öcsém képvisel. Még nem fejezte be az egyetemet, de körülbelül ennek a cikknek a megjelenésekor landol a gépe Isztambulban, ahol a hét folyamán a magyar médiatörvényről tart majd előadást egy konferencián.

Szeretném azt hinni, hogy azért már elkezdtem tanulni a hibáimból. És abban pedig őszintén hiszek, hogy az az időszak, amikor megalapozhatom a soron kívüli életemet, még nem ért véget. Csak kicsit nehezebb lett megvalósítani. Mert a sorból kilépni kicsit nehezebb, mint nem beállni oda. De nem lehetetlen. És azt is hiszem, hogy ha a mókuskerékben töltött időt az onnan való kitörésnek megtervezésével, majd kivitelezésével töltjük, akkor az ott eltöltött idő nem veszett kárba. Imígyen pedig még mindig lehet gyúrni az Öregúr szemöldökfelhúzására. Ha pedig az embernek vannak példaképei, akiket követhet, akkor az egész folyamat sokkal könnyebb. Én pedig kifejezetten szerencsésnek mondhatom magam, mert a példaképeim a közvetlen közelemben élnek. Ha akarom, akár jól seggbe is rúghatom őket. És hébe-hóba meg is teszem.

Egy bölcs ember azt tanácsolta nekem a minap, hogy vezessek hálanaplót. Egy olyan naplót, amibe mindig – akár naponta - lejegyzem, hogy miért vagyok hálás. Nos, azt hiszem, az első két hely állandó jelleggel foglalt a listán. Csak ajánlani tudom az ötletet: vezessetek hálanaplót! Nem kell leírni, elég, ha reggel fogmosás közben elgondolkodtok azon, hogy miért vagytok hálásak. Jobban fog indulni a napotok. És ha esetleg ti is meg akartok osztani pár dolgot velünk, amikért hálásak vagytok, várjuk a kommetjeiteket. Boldog hétfőt!