Februárra megérkezett az igazi tél, és vele együtt az első komolyabb havazás is. Nem tudom, miért kellet ennyire pánikolni ennyire előtte, elvégre tél van, az lenne igaziból a csoda, és ördögtől való, ha plusz 15 fok lenne, sütne a nap, csiripelnének a madarak, E helyett itt a tél. A tél, ami hideg, ami hóval jár. Amit, tudom, nem mindenki szeret, meg sok gondot is okoz, de évente egyszer három hónapig benne van a pakliban, igaz, lehet, egyre inkább kiszámíthatatlanabb.

A hétvégi havazást mindenki az 1987-es nagy télhez hasonlította. Én akkor még elég kicsi voltam, az egészből annyi maradt meg, hogy kimentünk játszani a hóba, mely csaknem ellepett.

Van viszont egy későbbi havazás, ami sokkal inkább megmaradt bennem. Talán 2002 vagy 2003 januárjában történhetett, hogy utolsó vizsgám után hazafelé indultam volna Veszprémből Paksra. Reggel havazni kezdett, de nem tűnt annyira vészesnek, ráadásul előtte senki sem pánikolt úgy, mint most. Mire három órakor elindult a busz, azért már volt hó, de a buszok jártak minden irányba. Nem volt semmi gond, egészen Enyingig, ahol már komoly hófúvások voltak, de a busz ment rendületlenül. Aztán nem sokkal később Simontornyánál végleg megálltunk. Több más menetrendszerinti járattal együtt.

Persze mi, akik a buszon voltunk, nem adtuk fel a hazajutást, úgy voltunk vele, hogy egy kis hó nem árthat meg, mi mindenképpen hazajutunk. Szerencsére pont egy vasúti pályaudvar mellett akadtunk el, ahonnan még ment vonat Szekszárdra, ami mindössze 40 km-re van Pakstól, és a 6-os számú főút köti össze a két várost, ami elég lényeges ahhoz, hogy takarítsák. A vonat természetesen késett, természetesen választani kellett, hogy fűtés vagy világítás legyen rajta, mert a kettővel együtt nem tudta volna legyőzni a havat, de még bőven beértünk az utolsó buszhoz. De a busz nem indult. A következő sem. Senki nem tudta megmondani, hogy mikorra normalizálódik a helyzet, úgyhogy berendezkedtünk a szekszárdi buszpályaudvar várójába. Az idő telt, néha jött a katasztrófavédelem, hozott teát meg zsíros kenyeret, de a buszok csak nem indultak, ráadásul továbbra sem tudta senki megmondani, mikor fognak, ezért csak vártunk. A hó meg esett, a szél meg fújt, a reggel meg eljött. Majd a délután, és a következő este. Szerencsére ekkor már ismerősöknél meg tudtam húzni magam. Végül a harmadik nap hajnalra sikerült felszabadítani az utakat, és megindultak az első buszok Paksra. Mikor leszálltunk a buszpályaudvaron a veszprémi busz sofőrje fogadott bennünket. Elmondta, hogy aznap éjfélre ért haza.

És hogy mi ebből a tanulság? Talán az, hogy havazáskor jobb alaposan utánanézni az időjárásnak, és alaposan megfontolni, hogy az ember merre indul útnak.

És nektek milyen hóval kapcsolatos történeteitek vannak?

Boldog hétfőt és kellemes hetet Nektek!