A mai Betekintőben egy kiskamaszkori kedvencemet szeretném bemutatni. A film azt az alapvető kérdést boncolgatja, hogy mi számít igazán a párválasztásnál: a külső, vagy a belső.
A főszereplő csaj egy kedves, vidám, okos nő, jó humorral megáldva, foglalkozását tekintve állatpszichológus egy rádióban (Janeane Garofalo- Abby Barnes). Hozzá telefonál be egy srác, akinek gondja adódik egy ismeretlen kutyával. A nő hangja és humora nagyon megtetszik neki, ezért randira hívja őt. Abby azonban pánikba esik a külseje miatt és maga helyett beajánlja modell ismerősét, a magas, szőke, csodaszép Noelle-t (Uma Thurman). Briant (Ben Chaplin) természetesen teljesen lenyűgözi a modell külseje, azonban a jellemét üresnek és unalmasnak tartja. Nem érti, miként lehet, hogy esténként a telefonban Noelle mindig olyan izgalmas nő és éjszakába nyúlóan lehet vele mindenről beszélgetni, nappal pedig annyira felszínesek ezek a találkozások. A válaszra nyilván rájön Brian, amikor egy szórólapon meglátja Abby képét és nevét. Hirtelen lesz kép is és hang is. A kérdés csupán az, hogy mi számít? Noelle vonzó és szexis külseje, avagy Abby humoros és kedves jelleme. Brian döntéséért (no, meg hogy láthassatok egy igazán eredeti telefonos simisumi jelenetet) nézzétek meg a filmet!

Nem tudom, hogy a filmben szereplő ’hepiend’ mennyire igaz a valóságban, sajnos ugyanis én nem vagyok sem modell, sem pedig az MTA tagja, csupán egy teljesen átlagos valaki, szubjektív vélemények szerint néha nem annyira buta (ámbár szőke) és néha egész szép. Csupán abból tudok kiindulni, hogy én mi alapján ítélem meg az embereket. Levezethetném egészen hosszan, hogy milyen indíttatásból vagyok elkötelezett a gyengék, a sérültek, a kiszolgáltatottak iránt, de nem teszem. A lényeg igazából csak annyi, hogy egy olyan közegben nőttem fel, egy olyan személy mellett, akinek a hivatása az volt, hogy bárhogy is nézzél ki, bármilyen sérült is legyél, Te is éppoly értékes és szeretnivaló ember vagy, mint én. Így aztán – szemben a mai nagyon trendi elvárásokkal -, engem kevésbé lehet meghatni azzal, hogy ki hogy néz ki, vagy éppen milyen kocsival villog, és milyen lakásban lakik.

Amikor én ismerkedem valakivel, akkor a következő dolog játszódik le bennem: ránézek, megállapítom, hogy igényes, ápolt (ha nem így van, akkor nem is érdekel tovább), megnézem a szemét, aztán pedig elkezdem figyelni, amit mond. Ha kellően zakkant, akkor máris nyerő ügye van. Nyilván persze nem mindenki szereti az egészségesen idiótákat, de valahogy engem rém szórakoztatnak. Imádom, ha valaki teljesen oda nem illő mondatokat tud benyögni egy-egy szituációban, és ha mindenre van valami idegesítően jó válasza. Szóval, ha le tudja csapni a magas labdákat és leköti a figyelmem, akkor nálam már nyerő ügye van. A humorral ugyan azért vagyok bajban, mert van egy ilyen kinőhetetlen rossz tulajdonságom, hogy a leggázabb poénokon is röhögök, pedig nem is tetszenek. Legalábbis ezzel nyugtatom magam! :P:D Így lehetett az, hogy a legtöbb esetben olyan pasikkal jártam, akik az elején még baromira nem is tetszettek. Viszont megismertem, megkedveltem őket, és mint tudjuk, a szeretet megszépíti az embereket. És tényleg. Egyszer csak azt vettem észre magamon, hogy olyan szép az adott fiú nyaka, vagy úgy tetszik a puha haja, vagy olyan izgatónak találtam a száját, vagy teljesen odavoltam a vádlijától.... Hiszen a részletek adják végül az egészet.

Persze azért nem ámítok senkit azzal, hogy nem lehet lenyűgözni egy gyönyörűen megmunkált, izmost férfi testtel, egy szexi arcéllel, vagy egy szabályos, vakítóan fehér fogsorral. Mert de! Pont ugyanúgy tudok olvadozni Shemar Moore-tól, mint Brad Pitt-től, Á-tól, egy volt kollégámtól (na, ha most olvasná ezeket a sorokat, biztos nagyon boldog lenne), vagy azoktól a cukiseggű kormányőr fiúktól. Imádom a széles vállú és nagy fiúkat (mondjuk ez hozzám képest nem egy nagy feladat, lévén hogy alig vagyok nagyobb egy jól táplált középsősnél :P:D), a csibész szeműeket és az erőt sugárzóakat.
De hiába futottam össze a múltkorijában az eddigi legvonzóbb pasival, akit egész életemben láttam, szegény srác annyira kis szerencsétlenül viselkedett a jelenlétemben, hogy ezzel el is döntötte számomra az „akarok-e vele randizni” kérdést. Megsúgom,: „nem” volt a válaszom. Pedig úúúúúúúúristen, mennyire jól nézett ki!

Én úgy gondolom, a külső megjelenés olyan mértékben fontos, hogy
1. egyezzen az igényességi szintünk (ne legyen zsíros-csimbókos haja, cigitől besárgult foga, koszos a füle vagy nagy a körme és minden nap vegyen tiszta alsót és zoknit…itt kezdődik, a sor nyilván folytatódik, de ez az alap),
2. legyen benne valami olyan, ami csak rá jellemző és nagyon szépnek találom,
3. és legyen benne valami olyan is, amitől még a falat is lekaparom, úgy meg tudom kívánni. Aztán, hogy szőke vagy fekete, kék szemű, vagy barna, kockás hasú-e vagy sem, ezek már kevésbé jelentősek.

Fentiek fényében nyilván saját magammal kapcsolatban is hasonlóak az elvárásaim. Ha észreveszem, hogy valakit nem köt le, amit mondok, vagy nem tudom lenyűgözni a szerintem (és egyes vélemények szerint csak szerintem :P:D) észbontó humorommal és pengeéles észjárásommal (muhahahaaaaa – ezt már én is írói túlzásnak vélem), nos, akkor kissé összehúzom a szemöldökömet. Mert én az a típusú lány vagyok, aki farsangon is boszorkánynak akart beöltözni, nem királykisasszonynak. És az olyan jellegű megnyilvánulások, amelyek egyértelműen és kizárólagosan a külsőmnek szólnak, bármilyen furcsán is hangzik, de bántanak. Félreértés ne essék, nagyon szeretem – sőt, gyakran el is várom- a bókokat, de csak akkor tudom értékelni őket, ha társul mellé elismerés a bensőmnek is. Valószínűleg ezért sem tudok mit kezdeni azokkal az ajánlatokkal, amik a ’tegyük boldoggá egymást egy éjszakára’ jelszó alatt futnak. Nekem ez olyan derogáló érzés, mintha egy mutatós guminő lennék, akit használunk, amikor kell, amúgy meg berakjuk az ágyneműtartóba. Na, de persze ez már csupán az én feminista és hangzatos megnyilvánulásom a témával kapcsolatban, mindenki csinálja úgy, ahogy ő jónak látja!

Gyorsan végeztem egy nem reprezentatív felmérést (azaz megkérdeztem a ’kanapé-társamat’, hogy szerinte mi a fontosabb,: a külső, vagy a belső. Azt válaszolta, hogy amikor egy munkatelefon kapcsán megismert, nagyon bízott benne, hogy legalább olyan jól nézek ki, mint amilyen jófej vagyok. Mázlija volt, ezt a választ vártam! ;):P)

Nos, kedves Olvasóim, kíváncsi vagyok a Ti véleményetekre is. Nektek melyik számít igazán?